Régóta esedékes volt már, így aztán végre elkészült az interjú, Varju Ricsivel, az ifjúsági csapatunk edzőjével, nem mellesleg az oldal szerkeszőtjével és az OKSK elnőkségi tagjával.
Interjújában őszitén beszél magáról, csapatáról és későbbi terveiről. Mivel az őszinteség ezúttal a terjedelemben is megnyílvánul, így az interjút két részben közöljük az oldalon.

Rövid egyeztetés után nekem jutott a lehetőség, hogy kérdezzek tőled, köszönöm a lehetőséget. Kezdjünk is neki!

->Én köszönöm, örömmel teszek eleget a kérésednek. Lássuk, mire megyünk egymással. J

Először is szeretném, ha írnál pár bemutatkozó sort magadról, elsősorban az okányi focival való kapcsolatodra fókuszálva. (játékos múlt, edzőség)

-> Nos, megpróbálom röviden akkor összefoglalni, de nem biztos, hogy sikerül az eddig „pályafutásomat”. Gyerekkoromban kezdtem el futballozni a suli csapatban, igaz az elején elég ügyetlen kissrác voltam, sok-sok gyakorlással, szorgalommal, kitartással beküzdöttem magam a nagyok közé, akik idővel el is fogadtak. Ekkor még semmilyen komoly terveim nem voltak a labdarúgásban, csupán egyszerű testmozgásként tekintettem eme gyönyörű sportágra. Majd mikor már az általános iskola vége felé jártam Király Endre tanár úr keresett meg, hogy menjek az ifi csapatba futballozni. Ekkor voltam 13 éves. Ha jól emlékszem nem is váratott sokára a bemutatkozásom, hiszen akkortájt (1999-2000) egy nagyon jó generáció öregedett ki az ifiből (Szabó L, Mártha K, Kónya Z, Turbucz E, és még sokan mások) és szűkös volt az utánpótlás. Emlékszem bal bekkben játszottam majd egy évig, mikor az edzőm számára kiderült, hogy mégsem bal lábas vagyok csak éppen azzal is elbánok a lasztival. Tehetségesnek és ügyesnek ekkor sem mondta volna magam. Sőt kimondottan béna voltam. Sajnos velem nem született ilyen tehetség, de minden erőmmel azon voltam, hogy ezt lelkesedéssel, és szorgalommal pótoljam. Remélem ez az évek alatt azért látszott rajtam. J
Közben volt 1-2 év, amikor nem volt az egyesületnek ifjúsági csapata ekkor 16 évesen a felnőttekkel készülhettem és sok élménnyel és eredménnyel gazdagodtam. Ilyen pl.: egy megye3 bronzérem és egy bajnoki cím is. Persze koromhoz és képességeimhez mérten csak epizódszerepeket kaptam, de én ezt elfogadtam és büszke voltam minden egyes percre, amit a pályán tölthettem.
Ezután következett a mi generációnk az ifiben, és amikor már rutinosnak számítottam megkaptam a CSK szalagot is, amit mindig büszkén hordtam és egészen a kiöregedésemig viselhettem. Közben volt egy súlyos sérülésem 2004 januárjában eltört a sípcsontom egy felkészülési teremtornán a felnőttek között, ami után nagyon nehéz volt újra visszaküzdenem magam a pályára. Ekkor történt, hogy a kórházi ágyon eldöntöttem, hogy ha pályán nem is, de amellett mindenképpen a labdarúgásban szeretnék maradni. Szerencsére ekkor még volt jó pár évem az ifiben, de hamarosan túlkoros lettem és a felnőttbe már sérülés után, (akkor még) enyhe súlyfölösleggel nem tudtam bekerülni. Így terveztem a jövőmet a partvonal mentén. Tanultam, figyeltem és képeztem magam a lehetőségeimhez mérten. Majd mikor egy év tétlenség után 2008-ban a Sportkör akkori vezetősége felajánlotta, hogy készítsem fel a serdülő csapatot az Okány Kupára hatalmas örömmel fogadtam a feladatot. Mivel egy teljesen új generációt kaptam, megpróbáltam egy reformot is bevezetni. Addig az okányi „kupás csapat” a környező települések és természetesesen Okány legjobb labdarúgó palántáit gyűjtötte össze minden évben erre a tornára és úgy álltak ki egy csapattal. Nos, én azt szerettem volna, ha ebben a csapatban csak okányi játékos lett volna. (1, max. 2 gyerek kivételével). A reform nem jött be. Pont nélkül, utolsóként végeztünk. Ekkor megfordult a fejemben, hogy talán nem is nekem való ez a szakma, de ez az érzés hamar elillant és még elszántabb lettem. Szerencsére ezen az őszön az akkori ifjúsági edző, Király Endre tanár úr megkért, hogy segítsek neki összeállítani az ifi csapatot, és mint pályaedző dolgozzak mellette. A bajnokság előtt egy két héttel ám történt valami, ami kiábrándította Király Endrét az ifiből. Ekkor felajánlották nekem a teljes csapat irányítását. Kissé félve, de örömmel vettem át az együttest, amelynek magjával még jómagam is együtt játszottam…

Miután átvetted az ifjúsági csapat irányítását, melyek voltak azok a mérföldkövek, melyek maradandó élményként (akár negatív, akár pozitív) élnek benned, azóta is?

->A csapat átvétele jól sikerült. 12 fordulón át veretlen volt a csapat. Mivel a Gyula Termál visszalépett a bajnokság rajtja előtt így 10 mérkőzést játszottunk addig és 7 győzelem 3 döntetlennel a harmadik helyen álltunk a tabellán. Ez persze meghozta az étvágyunkat és az én önbizalmamat is, szóval minden egyben volt. Hogy a kérdésedre válaszoljak, és kiemeljek néhány mérföldkövet elmesélek egy-két konkrét dolgot.
Az első Sipka Sanyi nevéhez fűződik, aki egy rendkívül tehetséges és technikás labdarúgó volt és lehetne még ma is, ha fejben is egyben lett volna. Az első tétmérkőzésemen történt, hogy odajött hozzám és azt mondta nekem, hogy ő bizony nem hallgat rám, mert én csak 1-2 évvel vagyok nála idősebb és azt csinál pályán, amit ő akar. Ekkor behívtam a mérkőzés előtt az öltözőbe és elmondtam neki, hogy nem kötelező futballoznia akár el is mehet. Sőt ő azon a mérkőzésen nálam csak csere lesz, és ha beküldöm, – talán – akkor, ha nem „döglik meg a pályán” akkor többet nem is kell jönnie. Mondanom sem kell, Sanyi csöndben ült a padon majd mikor a félidőben pályára küldtem a belét is kihajtotta. Parádésan játszott és a szezon végén 11 góllal házi gólkirály lett.

A másik ilyen élmény szintén az első szezonomból van. A 11. fordulóban Gerlára látogattunk, ahol mi abszolút esélytelenek voltunk több okból is. A hazai csapat 8/8-as győzelmi mutatóval vezette a bajnokságot és nálunk pedig több meghatározó játékosom hiányzott. A végeredménye 1-2 lett nekünk és olyan fanatizmussal és hittel játszottunk, amit talán azóta sem láttam a játékosaimon. Mindenki csúszott mászott és akarta a sikert. Itt kezdtük elhinni, hogy igenis van keresnivalónk az érmekért folytatott harcban. Lett is. Bronzérem lett a vége, amire szerintem bátran mondhatom, minden játékosom azóta is nagyon büszke.

Ezek voltak a pozitív dolgok, amiből persze sokkal több van, de most így ennyi jutott az eszembe.

Negatív dolgokkal nem szeretek foglalkozni, mert azokat az idő úgyis megszépíti.

Talán ami csalódásként ért és ér is a mai napig az a játékvezetők ténykedése az ifjúsági bajnokságban. Lenézőek, nagyképűek, és tagadhatatlanul részrehajlóak. Tisztelet a kivételnek persze, de sajnos ez az igazság. Nagy részük sosem volt játékos, hanem már 16 évesen „urat játszik” és ez hatalmas probléma.

Mennyiben, és főként miben változtál meg azóta, hogy elkezdtél edzősködni? Természetesen a tapasztalat mindenképp pluszt ad, de érzel-e változást, a személyiségedben, emberi mivoltodban?

->Természetesen sokat változtam. Ugye írtam a JV-ről. Néha-néha még ma is elszakad a cérna, mert a játékosaimért a tűzbe megyek, de már rég nem vagyok annyira heves, mint voltam. Meg kellett tanulnom, hogy széllel szemben lehet pisilni, csak akkor magamat vizelem le.

A taktikai vagy edzés repertoáromat próbálom csiszolni, fejleszteni, ami úgy gondolom lassan, de biztosan sikerül is. Persze fiatal vagyok még ehhez a szakmához, szóval nem kapkodom el semmit. Igaz már negyedik éve tevékenykedem a partvonal mentén és az edzéseken, de az MLSZ D edzői képesítést csak idén szereztem meg. A tanfolyam rendkívül rapid volt, de úgy gondolom nagyon hasznos is. Az ott elhangzottak és bemutatottak mind nagyon hasznosak voltak és segítettek nekem abban, hogy jobb edző váljék belőlem. Kiemelném Belvon Attilát, akinek a szavai szinte az agyamba égtek. Rendkívül jó szakembernek tartom.

A másik dolog pedig, ami rendkívül fontos a személyiségemben, hogy míg fiatal pályakezdő edzőként semmi más nem érdekelt csak a saját (utánpótlás) csapatom érdeke, addig mára megtanultam, hogy ugyanolyan nemes dolog egy ifjúsági játékost a felnőtt együttes számára kinevelni és látni ott játszani, mint a saját csapatommal eredményeket elérni. Hihetetlen jó érzéssel tölt el, amikor jó ideig a kezem alatt dolgozó játékos pályára lép a felnőttek között és még jól is teljesít.

Mi motivál? Mi az, az energia vagy belső motor, ami hajt téged hétről hétre, hogy órákat, napokat áldozz a csapatért? Van valami, valaki, aki támogat téged? (nem anyagilag, inkább mentálisan)

->Motiváció? Az eredmény! Az hazudik, aki azt mondja, hogy nem. Persze vannak apró dolgok, amik engem is segítenek abban, hogy ne fásuljak bele, de a legfőbb cél mindit a legjobb eredmény elérése. Természetesen, ahogy öregszem más dolgokat is szem előtt tartok. Szeretném, ha azok a srácok, akik a kezem alól kikerülnek, gazdagodjanak valamivel, próbálom őket terelgetni a helyes út felé. Csúnyán mondva jobb emberré szeretném őket tenni. Nekem is voltak, vannak hibáim és ezekből tanulva megpróbálok nekik segíteni, hogy ezekbe már ne essenek bele.

A támogatás nagyon fontos, sőt talán a legfontosabb. Kezdő edzőként a nagyobbik öcsém volt a jobb kezem a pályán, aztán tavaly kisebbik húzta a csapatot számos góljával, de a pályán kívül pedig sokat köszönhetek a családomnak és a páromnak, akik elviselik ezt rendkívül időigényes dolgot. Manapság már sokszor gondolkodom, azon, hogy több időt kellene rájuk szánnom, de aki tudja, hogy milyen ez a sport, azt tisztában van vele, hogy egyszerűen abbahagyhatatlan. Persze meg lehet szakítani a pályát, le lehet állni, de feladni soha. Így ezúton is még egyszer megköszönöm, hogy türelmesek hozzám. 

(Kincses Róbert)

Az interjú 2. részét IDE KATTINTVA olvashatják!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.